Hisszük, hogy van egy élő, örökkévaló Isten. Az egy Isten az Atya, a Fiú és a Szent­lé­lek, e három ugyanazon lényegű, szétválaszt­ha­tat­lan, egyenlő méltóságú személy tökéletes egysége.

Valljuk, hogy Isten örökké élő, végtelen, minden­ható, mindentudó, mindenek fölött való, mindenütt jelenvaló, személyes szellemi lény. Tökéletes lénye meghaladja emberi felfogóké­pes­ségünket. Egyedül méltó imádatunkra, feltétlen szeretetünkre és engedelmességünkre.

Hisszük, hogy az Atya forrása, oka és célja minden létezőnek, ő teremtett mindeneket. Fenntartja és kormá­nyozza a világmindenséget. Igaz és szent, irgalmas és könyörületes, jóságos és gondvi­selő, imameghallgató. Ő a szeretet. Minden­ható, mindenütt jelenvaló, mindentudó és bölcs.

Hisszük, hogy a láthatatlan Isten képe az Úr Jézus Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia. Örök­kévaló Isten, aki az emberiség megváltása érdekében valóságos emberi testet öltött magá­ra. A Szentlélek által fogantatott, és szűz Mária szülte. Emberként élt, a bűn valóságos kísértését megismerte, de bűntelen maradt. Tanítása, csodái, engedelmessége tanúsítják, hogy ő a megígért Messiás. Vállalta miattunk, értünk, helyettünk a bűnhődést és bűneinkért a kereszthalált. Megdicsőült testben támadt fel, és a menny dicsőségébe tért vissza. Az Atya jobb­ján ül, közbenjár és esedezik értünk, aján­dé­kokat ad a gyüle­kezetnek, uralkodik minden teremtmény fölött.

Hisszük, hogy újra eljön a gyülekezetért hata­lommal és dicsőséggel, hogy megítélje a népeket.

Hisszük, hogy a Szentlélek isteni személy. Biztosítja a teremtettség rendjét, életet ad és éltet; ő vonzza az embereket és meg­győzi őket; újonnan szül, Krisztus testébe merít, megszentel, feltámaszt; erőt ad, vigasz­tal, tanít, vezet, esedezik értünk; Krisztust dicsőíti, megtermi bennünk a Lélek gyümöl­csét, ajándékokat ad.

Valljuk, hogy a Szentlélek különböző nevei az ő lényére és munkájára utalnak: Isten Lelke, Krisztus Lelke, örökkévaló Lélek, vigasztalás Lelke (Pártfogó), igazság Lelke, kegyelem Lelke, élet Lelke. Jelképei személyi­ségének és mun­kál­kodásának egyes vonásait fejezik ki: tűz, szél, víz, pecsét, zálog (előleg), kenet (olaj) és galamb.

Hisszük, hogy az angyalokat Isten terem­tette szolgálatra. Szellemi lények, de testi formában is megjelen­hetnek. Szüntelenül dicsőítik Istent. Isten akaratának engedelmes hírvivői és végrehajtói, az üdvösség tervét szolgálják. Az istenfélők védelmezői. Szentek, bölcsek, hatalmas ere­jűek, szelídek. A szent angyalok száma igen nagy, lényegesen nagyobb, mint a bukott, gonosz angyaloké. Imádásukat a Szentírás tiltja.

Hisszük, hogy a Sátánt Isten angyal­fejedelemnek teremtette. Ő azonban felfuvalkodott, és Isten ellenségévé vált. Az angyalok harmadrészét fellázította; tudatos, személyes szellemi hatalom, a bukott, gonosz angyalok vezére. Levettetett a mennyből, a földre hozta a lázadás szellemét. Bűnbe ejtette Évát és Ádámot. Folyton az igaz Isten ismerete ellen munkálkodik; gonosz célja érde­kében a világosság angyalának tudja álcázni magát.

Tudja, hogy osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban lesz, ezért igyekszik az embereket is magával rántani. Munkája igen kiterjedt, de Isten határt szabott működé­sének, és Krisztus örök érvényű győzelmet aratott felette a Golgotán.

Hisszük, hogy a világmindenséget Isten teremtette; „legyen” szavára a látható a láthatatlanból állt elő. Az Atya a Fiúval és a Szentlélekkel együtt munkál­kodva végezte a teremtést. Ő terem­tette a szellemi – szemmel nem látható – világot, továbbá a materiális világot, benne a földet és élővilágát, valamint az embert.

Hisszük, hogy az embert Isten terem­tette saját képmására és hasonlatossá­gára, férfivá és nővé. Megál­dotta és hatalommal ruházta fel.

Az ember tiszte, feladata és felelőssége, hogy uralkodjon a földön, népesítse be, gondos­kodjon róla és óvja. Az ember szabad akarata azt jelenti, hogy önálló személyiség, lehetőséget, szabadságot kapott a gondol­kodásra, ítéletalkotásra, döntésre és cselekvésre, és ezekért felelősséggel tartozik.

Hisszük, az embert Isten úgy és arra teremtette, hogy közösségben éljen vele. Ez a közösség ősszüleink enge­detlensége miatt megszakadt, és az ember a bűn és a halál törvénye alá került. Ártatlansága elveszett, az isteni képmás eltorzult, és utódai már ezt a bűnre való hajlammal terhelt termé­szetet öröklik. E hajlam megléte miatt minden ember vétkezik, önmagát megmenteni nem képes, megváltásra szorul.

Hisszük, hogy Jézus Krisztus, a töké­letes isteni személy, az Atya akara­tának enge­delmeskedve valóságos emberré lett. Mindenben engedelmeskedett Isten­nek földi, testi formában is. Emberi, valós törté­nelmi korban élt, beteljesedtek benne a Messiásra vonatkozó ószövetségi ígéretek. Betöl­tötte a szeretet törvényét.

Isten az ő Fia megváltói munkája által gon­doskodott a bűn és halál törvénye alóli szaba­dulás lehetőségéről, hogy helyreállhasson a bűn­bánó, hívő ember Istennel való élő közössége.

Jézus Krisztus földi szolgálatát elvégezte, a Golgotán keresztre feszítve szenvedett, átokká és bűnné (de nem bűnössé) lett, és valóságosan meghalt miattunk, értünk, helyet­tünk. Testi szenvedése és halála Istennek bemu­ta­tott engesztelő áldozat volt az ember bű­neiért, azzal a céllal, hogy az embert megiga­zítsa, és teremtőjével megbékél­tesse. Így a gol­gotai kereszten Isten terve vált valóra, és ereje nyilvánult meg.

Hisszük, hogy Jézus Krisztus harmadnapon feltámadt, legyőzte a Sátánt, a bűnt és a halált. A mennybe ment, és az Atya jobbján, a „kegyelem trónusán” ül. Ő az egyetlen igaz közbenjáró.

Hisszük, hogy az ember bűnös volta miatt vált szükségessé a szent Isten kiengesztelése. Isten szent és igazsá­gos, nem hagyhatja a bűnt bünte­tés nélkül. A bűn ugyan jogosan váltja ki harag­ját, de Isten a szeretet és a kegyelem Istene is. Jézus Krisztus engesztelő áldozatában együtt működik igazsága és kegyelme, haragja és szeretete, tehát Jézus Krisztusban megbékélt a világgal. Isten már a világ teremtése előtt gondoskodott engesztelő áldozatról. Erre szolgáltak az ószövetségi áldo­zatok, melyek a bűnt csak elfedezni tudták. A végső megoldást Jézus Krisztus hozta el, aki „tulajdon vérével ment be egyszer s minden­korra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”. Az ő szenvedése és halála a mi bűneink büntetése volt. A kien­gesz­telés tehát befejezett tény: a golgotai kereszten „elvégeztetett”.

Hisszük, hogy a megigazulás Istennek az a kegyelmi döntése, mely szerint Jézus Krisztus váltsághalála és meg­váltó műve alapján a megtérő bűnöst felmenti a bűnösség vádja és a bűneiért járó büntetés alól, kegyelmébe fogadja, és Krisztus igazságát neki tulajdonítva az Istennel való közösségét helyre­állítja. Ez akkor történhet meg, ha a bűnös em­ber hittel elfogadja Krisztust megváltójául, és elismeri az ő kizárólagos üdvösségszerző érde­mét.

Hisszük, hogy az üdvösség az Úr Jézus Krisztus befejezett váltságműve alap­ján, hit által, kegyelemből adatik az ember számára.

Az üdvösség – az örök élet – az Istennel való életközösséget jelenti, melynek áldásai már itt, a földi lét alatt elkezdődnek és megta­pasz­talhatók, ám tökéletesen majd az örökké­valóságban teljesednek ki.

A hívőknek az üdvösségben való megmara­dásával kapcsolatban a Szentírás Isten megtartó hatalmát és a hívők engedelmességének fontos­­ságát egyaránt hangsúlyozza.

Hisszük, hogy minden embernek szük­sége van megtérésre és újjászüle­tésre, hogy Isten gyermekévé le­gyen, és helyreálljon benne az új teremtés által az isteni képmás.

Miután az ember a Szentlélek munkája által felismeri elveszett, bűnös állapotát, személyes felelőssége, hogy megbánva és megvallva bűneit, elforduljon addigi életmód­jától, odaforduljon Istenhez, hittel elfogadja Jézust megváltó­jául és új, Istennek tetsző életet kezdjen.

A megtérést az ember gondolkodásmódjá­nak, értékrendjének és cselekedeteinek megvál­tozása bizo­nyítja. Isten az önkéntes döntés nyomán a bűnbocsánat békéjét és örömét ajándékozza a megtérőnek, aki az Ige és a Szentlélek együttes munkája által „felülről”, újonnan születik. Az újjászületés egy új, szellemi valóság és állapot kezdete az ember életében.

A megtérés és az újjászületés két külön­böző, de szorosan összetartozó esemény.

Valljuk, hogy a „megszentelt” bibliai fogalom jelentése: elkülönített. A hívő ember helyzetét tekintve egyrészt elkü­lönített a világtól, bűntől, mert attól tartózko­dik, másrészt Isten számára elkülönített személy, neki él, ezért szent.

Hisszük, hogy a megszentelődés a Szentlé­lek munkája a hívőben, mely által Jézus Krisztus jelleme egyre jobban kiformálódik az életében. Ez tehát nem egyszeri, egyetlen meg­határozott esemény, hanem folyamat, amely az újjá­szüle­téskor kezdődik, és a földi életpálya végéig tart. A gyakorlati életszentségre való tö­rek­vés, az Úrhoz méltó életvitel minden hívő­nek feladata.

Hisszük, hogy a bemerítést az Úr Jézus Krisztus rendelte. Miután ő maga is bemerítkezett, a bemerítés szolgálatát mindenkori tanítványaira bízta. A bemerítés az újjászületés és a Krisztus testébe való befogadás jelképe, a hívőben végbement életváltozás kife­jezése, a Megváltóba vetett hit szeretetből és engedelmességből fakadó cseleke­dete.

A bemerítéssel az újjászületett ember vallást tesz arról, hogy szakított bűnös életmódjával, meghalt és eltemettetett Jézussal együtt a bűn­nek, és fel is támadt vele új életre.

Csak az részesülhet benne, akinek életében láthatók a megtérés gyümölcsei, aki Krisz­tusba vetett hitét nyíltan megvallja, és bemeríté­sét önként kéri. A bemerítést – Jézus parancsa nyomán – az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek­nek nevébe végezzük, a bemerítendő személy teljes vízbe merítésével.

Hisszük, hogy az úrvacsorát az Úr Jézus Krisztus szerezte azzal a céllal, hogy szenvedésére és halálára emlékezzünk általa, ezt cselekedjük, amíg visszatér. Az úrva­csora jegyei – a kenyér és a bor – Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik. Az úrvacsorában megéljük, és időről időre meg­újítjuk Krisztussal, valamint testvéreinkkel való közösségünket, szövetségünket.

Azok részesülhetnek benne, akik újjászület­tek, hitük vallomására bemerítkeztek, önmagu­kat őszinte bűnbá­nattal megítélik, és hittel elfogadják Jézus bűnt eltörlő vérének érvé­nyességét. Az úrvacsorával való élés az ember személyes felelőssége.

Hisszük, hogy a Szentlélek együttmű­ködött az Atyával és a Fiúval a terem­tésben és a megváltás művének vég­hezvitelében. Munkálkodott és megnyilatkozott a prófétákban, Jézus Krisztus személyében, tanításában és tetteiben, az apos­tolokban, és azóta is megnyilvánul a hívőkben, illetve azok közösségében, a gyülekezetben.

Általános kitöltetéséről jövendöltek az Ószövetség prófétái. Kiáradása a Messiás sze­mélyéhez kapcsolódik: az Úrnak Lelke nyugszik rajta; ő (Krisztus) az, aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel. A Szentlélek közösségben volt Jézus­sal emberi létének minden mozzana­tában: fogantatásában, születésében, bemerítke­zésében, pusztai megkísértetésében, tanításában és csele­kedeteiben, keresztre feszítésében, feltámadásá­ban.

Hisszük, hogy az újszövetségi gyülekezet korszakában a Szentlélek munkálkodik a világ­ban, meggyőz, nyilvánva­lóvá teszi a valóságot a bűnről, az igazságról és az ítélet­ről. Ő az, aki a hívő embert újjászüli, megszenteli; tanítja, ve­zeti, tanácsolja, megfeddi, bátorítja, vigasz­talja, esedezik érte, és elpecsételi a teljes meg­váltás napjára; képessé teszi arra, hogy az Úrral és a gyülekezettel valóságos közösségben legyen, megteremje a Lélek gyümöl­csét. Ő az, aki ajándékokat ad. A Szentlélek által törté­nik majd a feltámadás.

A Szentlélek minden tevékenységében Krisztust dicsőíti, és őrá mutat.

Hisszük, hogy a Szentlélek-keresztség (Szentlélekbe merítés) megtörténtekor a Szentlélek lényével teljesen körül­öleli a hívő embert, ugyanakkor teljesen betölti önmagával, és uralma alá vonja az előtte kitá­rulkozó ember szívét. Ez a tapasztalat mély, belső tartalommal bír, és külső jelekben is meg­nyilvánul. Új időszakot nyit meg a hívő ember életében, miként az újjászületés és bemerítkezés is. Az újjászületés és a Szentlélekbe merítés két, egymástól különböző esemény.

Hisszük, hogy a Szentlélek-keresztség által a hívő ember mennyei erőt és felkenetést kap a szolgáló életre, hogy Krisztus tanúja legyen.

Hisszük, hogy a Lélekbe merítés feltétele a megtérés és újjászületés, a hit, a Lélek áldásának kérése és az engedelmesség. Szükséges továbbá a vágy, a Szentlélek iránti szomjúság, mely a hívő embert arra ösztönzi, hogy Jézushoz jöjjön, és igyék a Lélek élő vizéből.

Hisszük, hogy a Szentlélek kitöltetését természetfeletti, de emberi érzékszervekkel is látható és hallható külső megnyilatkozások kísé­rik; alapvető jele a nyelveken szólás. További megnyilatkozásai lehetnek: vihar- és tűzjelensé­gek, Isten jelenlétének ujjongó magasztalása, prófétálás. A jelek az eseményhez hozzátartoz­nak, de nem azonosak magával az eseménnyel.

Hisszük, hogy a Szentlélekkel való betölte­kezés nem korlátozódik egyetlen eseményre, meg lehet és meg kell benne újulni; szükséges a Szentlélekkel újból és újból, folyamatosan beteljesedni.

Valljuk, hogy a Szentlélekbe merítés esemé­nye nem zárult le az apostolok korával, megnyil­vánult az egyháztörténelem valamennyi ébredési korszakában, és ma is részesülhet benne minden újjászületett hívő ember. Az ilyenkor tapasztal­ható lelkiállapot hitből fakadó enge­delmes átadás, a Lélek áldásának, Isten minden értelmet felülhaladó szeretetének megtapaszta­lása – nem önkívületi állapot.

Hisszük, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek megnyilvánulásai a karizmák (kegyelmi ajándékok), amelyek a gyülekezet szolgálatához szükséges mennyei erőt, hatalmat biztosítják. A Szentlélek ezeket a megnyilvá­nulásokat az ő bölcs elhatározása szerint ajándékozza azoknak a hívőknek, akik arra törekednek és buzgón kérik. A megajándé­kozott személy nem tulajdonosa az ajándékoknak; azokat arra kapja, hogy felelős­séggel szolgáljon, használjon velük másoknak. Senki sem kapja meg az ajándékok összessé­gét. Szükséges, hogy a tagok a Szentírás szabá­lyai szerint szeretetben, a Lélek egységé­ben, illendően, bölcsen és jó rendben szolgáljanak a nekik adott ajándékokkal.

Hisszük, hogy az ajándékok a gyülekezet hasznára adatnak, így például az ismeret aján­dékai (bölcsesség beszéde, ismeret beszéde, a lelkek megkülönböztetése); a cselekvés ajándé­kai (hit, gyógyítások, isteni erők munkái); a beszéd ajándékai (prófétálás, nyelveken szólás, nyelveken szólás magyarázása). Az ajándékok célja: a Krisztus-test építése, az egység munká­lása, a keresztény érettség kiformálása. Az Úr szolgálattevőket is ajándékoz a gyülekezetnek: többek között apostolokat, prófétákat, evangé­listákat, pásztorokat és tanítókat, hogy általuk felkészítse népét a szolgálatra. Ők viseltetnek a legnagyobb felelősséggel a Krisztus teste iránt.

Hisszük, hogy ha a Szentlélek jelen van és uralkodik a hívő ember életében, végbemegy benne a megszentelődés folyamata, és – a Jézus Krisztussal való közösség ered­ménye­képpen – szükségszerűen megtermi a Lélek gyümöl­csét, kiformálja benne a krisztusi jellemet.

Hisszük, hogy az újjászületett ember nincs alávetve a test akaratának, azaz uralkodni tud fölötte, így a Lélek munkája által látható lesz életében a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmeg­tartóz­tatás. Mindez az isteni természet jellemzője, melynek részesévé lettünk.

Hisszük, hogy Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy rendszeresen szüksé­günk van nyugalomra, pihenésre, fel­üdülésre, amikor a köznapi, fáradságos tevé­kenységtől tartózkodunk. Ezen a napon időnk javát az Ige tanulmányozására, imádságra, isten­tiszteleten való részvé­telre, a közösség gyakorlá­sára, a testvéri szeretet ápolására szenteljük. Ezekre tekintettel, és az apostoli gyülekezet gyakorlatát követve, rendszerint a „hét első napján”, vasárnap gyülekezünk össze, hallgat­juk Isten szavát, s újra és újra ünnepeljük Jézus Krisztus feltámadását.

Hisszük, hogy a házasságot Isten sze­rezte, megáldotta, és célját meghatá­rozta. A házasság egy férfi és egy nő Istentől rendelt, szövetségen alapuló természe­tes élet­közössége, amely egész életre szól, és a mindenkori polgári törvények szerint köttetett meg. Az a házasság szent, amely az Isten aka­rata szerinti életben valósul meg. Alapja a köl­csönös elfogadás és szeretet, melynek forrása Isten, lényege a házastársak Istenre tekintő, egymást minden körülmények között vállaló, egymáshoz hűséges, közös élete.

Hisszük, hogy a házasságban Isten áldása, ajándéka a gyermek. A szülők és a gyermekek együtt alkotják a családot. Az Isten által felállí­tott rend gyakorlásától, a gyermekek gondos nevelésétől és engedelmességétől függ a család jó légköre és boldogsága. A család lelki-szellemi közösségének legmélyebb forrása a Krisztussal való közösség, melynek része a családi áhítat. Valódi hívő nevelés színhelye lehet az olyan otthon, ahol ezzel folyama­tosan élnek.

Ha a hívők házassága megromlik, az bűn. A megoldás ekkor nem a válás, hanem a kibékü­lés: a kölcsönös bűnbánat, bocsánatkérés, meg­bocsátás és az egymáshoz igazodás.

Hisszük, hogy a halál a bűn következménye, amely minden emberre egy­formán kihatott; az utolsó ellenség, melyet Isten eltöröl. Jézus Krisztus váltságha­lála és feltámadása által megtörte a halál ural­mát, és megnyitotta az élet kapuját minden ember számára. A halál a lélek, szellem eltávozása a testből, az a létállapot, miközben az ember átlép a látható világból a láthatat­lanba. A megváltottak számára csupán kapu az örök életre vezető úton.

Az Ige a testi halált alváshoz hasonlítja, a halál és a feltámadás közötti időszak állapotát pedig várakozásnak, megnyugvásnak nevezi.

Hisszük, hogy a halál átmeneti állapot az örök élet vagy az örök kárhozat felé. Megtör­ténte után az ember sorsának változtatására már nincs lehetőség.

Hisszük a test feltámadását. Jézus Krisztus hozta el számunkra a feltámadás és az örök élet reménységét. Feltámadá­sunk biztosítéka az ő testben való feltáma­dá­sá­nak ténye.

Amikor az ember újjászületik, megbékél Istennel, akkor szelleme megelevenedik, új életre támad. Aki tehát Krisztusban van, élő hite által már ebben a földi létben „átment a halálból az életbe”. Örök üdvösségünk a test megváltásával, azaz annak feltámadásával és megdi­csőülésével lesz teljes.

Hisszük az első és a második feltámadást. Az első feltámadásban azoknak lesz részük, akik Krisztusban hunytak el. Ezt követi a második feltámadás, melynek során minden halott életre kel.

Hisszük, hogy Jézus Krisztus visszajön hatalommal és dicsőséggel. Személye­sen fog megjelenni a földön min­denki által látható és tapasztalható módon. Ez a nap közel van, a küszöbön áll, de pontos idejét nem tudjuk.

Hisszük, hogy Krisztus eljövetelekor meg­történik az első feltámadás. Ekkor a még a föl­dön élő hívők elragad­tatnak, testük romolhatat­lanná, halhatatlanná változik. Viszont Isten haragja kitöltetik a földön maradtakra, mind­azokra, akik elutasították az evangéliumot. Ezután következik a második feltámadás és az utolsó ítélet.

Hisszük, hogy azok, akik Krisztusban hunytak el, nem jutnak kárhozatra, de munkájukat, életüket és tetteiket megítéli az Úr, mint igaz bíró. Ezt követően Istennel örökké együtt lesznek, és az ő dicsősé­gében élnek. Ez a jutalom a menny, a paradi­csom, az Atya háza, a szent város, a mennyei Jeruzsálem. Itt az Isten és a Bárány dicsősége ragyog; itt teljes ismeretben, megnyug­vásban, örömben, szolgálatban és Krisztussal való közös­ségben lesz részünk. Halál nem lesz többé, és minden földi szenvedés véget ér.

Hisszük, hogy amilyen végtelen Isten a sze­retetben, a kegyelemben és a megbocsátásban a hozzá megtérő ember iránt, olyan kemény az ő igazsága a kegyelmet elutasítók ítéletében. Az Istennel való együttlakozás jelenti az örök éle­tet, az Istentől örökre eltaszítottság pedig a kárhozatot. A pokol hely és állapot, ahol az el­játszott üdvösség és a bűntudat örökös gyöt­relme van jelen. Ennek nevei: gyehenna, a külső sötétség, a kénes tó, a tűz tava, a második halál. Ide jutnak mindazok, akiknek neve nincs beírva az élet könyvébe. A Sátán és szö­vetségesei szintén elnyerik végső büntetésüket az örök tűzben

Hisszük, hogy a világtörténelem lezárá­saként Isten új eget és új földet teremt, ahol igazság és béke uralkodik. Krisz­tus átadja a királyi uralmat az örökkévaló Istennek, hogy ő legyen minden mindenekben. Ámen.